A Móra Kiadó
újdonságaiból
Mélytengeri Mentőcsapat
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Csibi
tűzoltó lesz
A Móra Kiadó <br> újdonságaiból Mélytengeri Mentőcsapat Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

Az élet nem más, mint megfigyelés – Marcel Beyer Kaltenburg című regényéről

Bráder Edina - 2020.08.04.

Én akkor aggódtam volna kedves Ludwig, ha maga rám figyel, és nem a csókáira.”

Léteznek könyvek, melyek már azelőtt elárulják, milyen hangulatú történettel van dolgunk, mielőtt kezünkbe vennénk őket. Marcel Beyer Kaltenburgja is ilyen, a maga kékesszürke borítójával, az egyszerű madármotívummal: csendes, lassan kibontakozó, nyugodt tempójú regényt ígér  – és pontosan ezt is kapjuk.

A kis Hermann Funk élete  – bár ezt abban a pillanatban még nem sejti  – örökre megváltozik, amikor békés délutáni játszadozása közben egy sarlósfecske repül be a család nappalijába, és a fiú, miközben rémülten figyeli a madarat, észreveszi, hogy a közhiedelemmel ellentétben igenis van lába. Ez a meghatározó pillanat indítja el jövőbeli pályáján, hiszen már itt alkalmazta a természettudományok első számú eszközét: a megfigyelést. Hermann Posenben (a mai Poznanban) él családjával, ahol apja botanikusként dolgozik. Ő hozza haza egy este vacsorára barátját, Ludwig Kaltenburgot, egy bécsi professzort, aki zoológus, aki az itteni idegklinikán háborodott emberekkel foglalkozik.” A két férfi között barátság szövődik, azonban egyik napról a másikra teljesen elhidegülnek egymástól, és Hermann számára sosem derül ki, miért. Már csak azért sem, mert a Funk család 1945-ben úgy dönt, elmenekül az egyre erősödő náci nyomás elől, ám balszerencséjükre éppen rossz napon érkeznek meg Drezdába, és a szülők életüket vesztik a bombázásban. Hermann nevelőszülőkhöz kerül, és élete csak az 50-es években látszik újra egyenesbe jönni, amikor újra felbukkan Kaltenburg, akinek az intézetében tanulhat; és megismerkedik jövendőbeli feleségével, Klarával. Innentől kezdve a történet a két férfi kapcsolatára koncentrál, ami jóval több egyszerű mester és tanítványa viszonynál; ám ahogy Hermann egyre több részletet tud meg a professzorról, kételkedni kezd, vajon ki is ő valójában…

Az eseményeket  azonban nem így, időrendben tárja elénk Marcel Beyer, hanem egy kerettörténeten keresztül: az idős Hermann Funkot felkeresi egy tolmácsnő, aki egy megbízásához szeretné megtanulni a helyi madarak neveit, és az ő beszélgetéseikből bontakozik ki szépen lassan, mi is történt valójában. Így aki egy Konrad Lorenz (mert hiszen ő elevenedik meg Ludwig Kaltenburg figurájában) életrajzot vár, az bizony csalódni fog. Nem tényeket közöl, sokkal inkább a szó szoros értelmében vett valódi regény ez, történelmi fikció, ahol ugyan találkozunk ismerős alakokkal  – Heinz Sielmann-nal, Joseph Beuys-al  –, a célja mégsem ismeretterjesztés, hanem egy történet elmesélése.

A megfigyelés és emlékezet regénye ez. A cselekmény lassanként bomlik ki, Hermann emlékezetének ritmusában.  Hol csak bizonyos pillanatokra vagy képekre emlékszik, például a drezdai bombázás után az égből potyogó elszenesedett madártetemekre; hol pedig részletesen fel tud idézni eseményeket, és ahogy haladunk előre, egyre több részlet jut eszébe, egyre több homályos folt tisztul ki, míg végül megkapjuk a teljes képet. Beyer egy csodálatos rajzát adja az emlékezés mechanizmusának, és miközben olvassuk, mi is igyekszünk olyan alaposan megfigyelni vizsgálódásunk tárgyát, Kaltenburgot, mint ahogy ő tette szívének kedves madaraival.

Jóval több van ugyanis ebben a kötetben a szépen, lassan csordogáló történetvezetésnél és a mondatok harmonikus, lassú hullámzásánál. A káprázatos természeti leírások és hosszan részletező részek mellett fontos  témák bújnak meg a szövegben. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindezen mozzanatok mögött ott tornyosul fenyegető háttérként a keletnémet rendőrállam, és az ornitológusok folyamatos félelemben dolgoznak. Minden szereplő máshogy birkózik meg ezzel a nyomással, Klara például belemerül Proust Az elveszett idő nyomában regényfolyamába, és ha később erről az időszakról kérdezik, akkor is a regényről kezd el mesélni; a művész Martin rajzol, Kaltenburg pedig látszólag lerázza magáról. Így lehet az is, hogy nem veszi észre, egyre többen kérdőjelezik meg vagy egyenesen idegenkednek módszereitől az intézetben, míg végül egy bizonyos eseményre adott reakciója miatt távozni kényszerül szeretett intézetéből  – őszintén megdöbbenve kollégái árulásán. Döbbenete azért is különös, mert Kaltenburg legalább annyira alaposan megfigyelte az embereket, mint állatait, és azon dolgozott, hogyan tudná az állatvilágban tett észrevételeit emberekre is vonatkoztatni. Ezen a ponton válik világossá az olvasó számára a regény másik központi témája: mennyire ismerhetünk egy embert? Létezik-e olyan pont, ahol azt mondhatjuk, elég ideig figyeltük, minden jellemvonását ismerjük, és már semmivel sem tud meglepni minket? Egyáltalán, ismerhetjük-e valaha teljesen a másikat? Maga Hermann is említi egyszer, hogy feleségének megvan a maga külön kis világa Prousttal, ahová ő nem tudja követni. És mint kiderül, hiába a temérdek együtt töltött idő, közösen végzett megfigyelés, madáretetés, Ludwig Kaltenburg sem pontosan az az ember, akinek hitte.

Látszólag egyszerű történet tehát, ám ahogy az már lenni szokott, a szöveg mögött jóval több bújik meg. Komoly, belemélyedős olvasmány ez, mely legalább annyit árul el ember és ember, mint ember és állat viszonyáról. Azt pedig, hogy nekünk magunknak mennyire sikerült megismernünk a különc professzort, majd az idő eldönti.

Bráder Edina

Marcel Beyer: Kaltenburg
Magvető Kiadó, 384 oldal, 4499 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*: