Könyvhét 2023
SZERZŐI KIADÁS
PROFI MÓDON
Tandori Dezső
TANDORI SZUBJEKTÍV
Csokonai Attila
SZABADMATT
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
SZERZŐI KIADÁS<br>PROFI MÓDON Tandori Dezső <br> TANDORI SZUBJEKTÍV Csokonai Attila <br> SZABADMATT Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek...
Könyvhét folyóirat

Egy kazah kisváros elmegyógyintézetéből az orosz herceg palotájába – Beszélgetés Gárdos Péterrel

Kurcz Orsi - 2023.11.28.

Gárdos Péter legújabb kötete régi história, és nem csupán azért, mert letűnt korokról szól: a Szemérmetlen történetek ugyanis egyfajta reinkarnációja az öt éve megjelent Hét mocskos napnak. A szerző a regény újjászületéséről mesélt, ám ez a történet újabb és újabb izgalmas darabokat hozott elő a múltból. Pont olyan puzzle darabokat, amilyenekből maga a frissen megjelent könyv is építkezik.

– A legizgalmasabb elbeszélésformák egyike a végén kirakósként összeálló történet – legalábbis olvasóként. De vajon ugyanennyire kalandos egy ilyen történet megírása a szerző nézőpontjából is?

– Általánosságban nemigen tudnék erre a kérdésre válaszolni. A Szemérmetlen történetek esetében viszont konkrét oka volt annak, hogy a korábban megírt szerkezetet félredobjam, és újra nekiveselkedjek a már lezárt regénynek. Mint ahogy a filmjeimet sem szoktam visszanézni soha, a regényeimet is akkor olvasom el utoljára, mikor a nyomdába kerülő változatot elküldik a gépemre. A Hét mocskos nappal is így volt. Amikor 2018-ban megjelent, ráadásul szokatlanul hosszú, fájdalmas szülési periódus után – több mint hét évig gyúrtam-formáltam-szőttem a „mesét” – úgy véltem, végre elereszthetem.   De ezúttal másképpen alakult. Úgy egy éve felrémlett a lehetőség, hogy a könyvből televíziós sorozat készüljön. A fogadalmamat, hogy ami lezárult, lezárult, nem bölcs dolog újra elővenni, ezúttal sutba kellett dobnom: elolvastam ismét a könyvet, és rádöbbentem, hogy ez a bennem sok-sok évig kavargó történet nem a legoptimálisabb módon született meg. Pontosan emlékszem a Hét mocskos nap fogantatási pillanatára. Arra a döbbenetre, amikor felfedeztem, hogy a feleségemmel, akivel 30 éve élek házasságban, milyen gyakorisággal találkozhattam a gyermekkoromban. Mindketten a hetedik kerületben nőttünk fel, lényegében másfél sarokra egymástól. Ugyanabba a közértbe küldtek le minket a szüleink tejért, a forró nyarakon ugyanazon a sarkon álltunk sorba jégért, és ugyanabban a trafikban vásároltunk sósborszeszes cukorkát, szóval, a sors – nevezzük talán így – egymás mellé sodort minket valamilyen okból, de nekünk erről persze fogalmunk sem volt. A két gyerek, akik mi voltunk, ismeretlenül ment el egymás mellett, miközben kísérték a mamájukat a Damjanich-Hernád sarkán megbújó női fodrászatba, vagy rótták a köröket a Bajza utca végén lévő üres telken telente nyílt jégpályán. Egészen biztos voltam abban, hogy azokban az években számtalanszor összefutottunk, hogy aztán 25 évvel később valójában is összekapcsolódjon az életünk. Mikor aztán elolvastam újra a könyvet, éppen ez a momentum halványult el benne, amit én magamban sorsjátéknak hívok. Rájöttem, talán másképpen kellene kezelni a regényben az időt ahhoz, hogy plasztikussá válhasson az eredeti szándékom.

– Mennyire kell ilyen esetben előre terveznieaz írónak a szálak alakulását?

– Az én esetemben nem volt szükség térképre, mert a szereplőim élete úgy rögzült bennem, mintha én éltem volna át a történéseket. Sokkal inkább izgatott a kérdés, miképpen lehet elérni, hogy a számtalan, időben széttartó szál okán ne „veszítsem el” közben az olvasót? Vagyis úgy épüljön a kirakós, hogy a regény átélhető, logikus fogódzókat adjon ehhez az időutazáshoz. Hogy konkrét példát mondjak, egy kazah kisváros elmegyógyintézetéből úgy tudjunk átkerülni ötven évvel korábbra, egy orosz herceg palotájába, hogy ez az idő és térbeli ugrás szükségszerűnek, és egyedül lehetséges történetvezetési módnak tűnjön. Végül is a Szemérmetlen történetek ezzel a látszólag szertelen, önkényes időkezeléssel építkezik, miközben persze ez a „látszólagosság” valójában mérnöki pontossággal volt megtervezve.

– Elmúlt korokról ír. Kutatómunkát végez, vagy inkább a családi legendáriumra hagyatkozik?

– Nekem mindig szükségem van valamiféle személyes dobbantóra. Még az olyan történelmi témáknál is, mint a Semmelweis regény, vagy Kempelen históriája. A jelenlegi esetben ez ráadásul duplán érvényes. Kamaszkoromból hurcolom magammal egy iskolai kicsapás esetét, amelyik akkoriban erősen megrázott. Egyébként is, a 60-as évek legelejét nehezen dolgoztam fel magamban, mert miközben a családban úgymond vattába voltam csomagolva, az iskolában traumatikus élmények értek. Ezek aztán vastagon betüremkedtek a regénybe. Másrészt a Hajnali lázból tudatosan kimaradtak anyámnak azok a tapasztalatai, amelyeket a koncentrációs táborba való elhurcolása előtt élt meg Budapesten. Az egyik ilyen „élménye” a németek bevonulásának éjszakája, amelyet ő a szüleivel a Cyklop nevű garázsban töltött. Fiatal életének ez a néhány órája nagyon megérintett, és ennek a regénynek az egyik leglényegesebb dramaturgiai elemévé emelődött. És ezen kívül is, jó néhány olyan történés-szilánk szerepel a könyvben, amelyeket a valóság ihletett.Ám az elemek túlnyomó része fikció. Berija éjjeli portyái mégsem pusztán anekdoták, ezeket a „vadászatokat” több orosz kutatás is megerősíti.

– Van esetleg olyan szereplője a kötetből, aki a regény születése vagy újraszületése alatt közel került a szívéhez?

– A Bódainak nevezett szereplőt a soha nem látott anyai nagyapámról mintáztam. A mamám sokszor és mindig elérzékenyülve mesélt róla, lehetetlen volt őt így a távolból nem megszeretnem. És miután egészen különös, szoros viszonyom volt a nagymamámmal, szinte kötelezőnek éreztem, hogy a háborúban tragikusan elvesztett férjét, az én születésem előtt a koncentrációs táborból soha haza nem tért, már-már legendának számító nagyapámat, Bíró Sándort életre keltsem. Csodálatos ember lehetett, nagyszívű, befogadó, türelmes, áldozatkész. Csakhogy az ilyesféle, csupa nagyszerű tulajdonsággal megáldott személyt a legnehezebb hitelesre írni. Túl jó, túl tökéletes. Ezért aztán kitaláltam számára egy úgynevezett „bűnt”, egy végzetes sóvárgást, a test őrjítő ördögét, egy olyan nemi vágyat, amelyet képtelen legyőzni. Bódai elköveti a tragikus vétséget, amelynek hosszan ható következményei lesznek, én pedig együtt szenvedtem meg vele az elbukását.

– Ön szerint miért szeretünk a múltról olvasni?

– Talán mert segít megérteni a mostani életünket. Nekem kedvencem az a televíziós csatorna, amelyik temérdek részben eleveníti fel Hitler hatalomra jutásának, a Harmadik Birodalom megszületésének, majd bukásának a történetét. Ugyanis döbbenetes hasonlóságokat fedezek fel az akkori és a mai politikai események között. Sokszor eszembe is jut a híres aforizma, miszerint aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.

– Gondolja, hogy segíthet a jelenben egy régebbi korban játszódó regény?

– Egy regény, film, vagy bármilyen alkotás akkor hosszúéletű, akkor nem avul el, ha stílustól és módszertől függetlenül képes arra, hogy reflektáljon a korra, amelyben olvassuk, nézzük. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az emberi érzelmek, reakciók, viszonyok több ezer év óta változatlanok. A díszlet persze folyamatosan átalakul. Az emberközpontú mű viszont bármilyen korból szól is, hatni fog. A filmeknél ez konkrétabban megfogható, mert erősen technikafüggő művészeti ágról van szó. Döbbenten tapasztalom például, hogy bizonyos alkotások, amelyek húsz-harminc éve még csodálattal töltöttek el, mára untatnak, miközben más filmek ma is éppen úgy fénylenek, mint születésük pillanatában. A Rocco és fivérei, Visconti mozija, amelyhez nemrégen volt szerencsém, több mint 60 évvel a megjelenése után is friss, megrázó remekmű. Talán azért, mert ma is éppen úgy bukunk el, a bűneinkért éppen úgy bűnhődünk, mint őseink a múltban.

– Különleges dolog, ha az író egyben filmes szakember is. Segíti a regény születését a filmes gondolkodásmód, vagy éppen nehezíti a munkát?

– Nyilván nem tudom – és nem is szeretném – eltagadni filmrendezői lényemet. Harminc éven keresztül írtam forgatókönyveket, és ez a munka alapvetően más eszközökkel építkezik, mint egy prózai mű. Jóval dísztelenebb, célratörőbb, szituációkra koncentrálóbb. A regényeimben ezeket a sajátosságokat mégis megkíséreltem előnnyé változtatni. Ha pedig az olvasók azt mondják nekem – és ez gyakran előfordul –, hogy olyan élményük van, mintha moziban ülnének, akkor erre én kifejezetten büszke vagyok. Máskülönben az a véleményem, hogy a mozgófilm létrejötte, majd később a vizuális kultúra elképesztő térnyerése az életünkben, alapvetően át kellett, hogy alakítsa az olvasói reflexeinket is. Nem mennék bele ennek a változásnak a lélektani elemzésébe, de biztos vagyok abban, hogy a történeteket manapság kötelező úgymond „filmszerűbben” mesélni.

Kurcz Orsi

Gárdos Péter: Szemérmetlen történetek
Open Books, 440 oldal, 4999 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

Weiss János: Immanuel Kant 300 – Az Élet és Irodalom 2024/16. számából

Az Élet és Irodalom 16. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

KőszeghyÉlet és Irodalom AlapítványTandori SzubjektívSzabadmatttandori.huA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó lesz
Belépés