Osvát Ernő
Aforizmák
Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Macskarácsony
A hanta banda -
Őskori kaland
Osvát Ernő <br> Aforizmák Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék Macskarácsony A hanta banda -<br>Őskori kaland
Az egyszemű villanypásztor réme – Békés Pál – Könyvhét 20

[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulójára készülve közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

Békés Pál (Budapest, 1956. március 27. – Budapest, 2010. május 28.) magyar író, drámaíró, műfordító, egyetemi tanár. (Wikipédia)
Az itt közreadott interjú 1999. december 2-án jelent meg a Könyvhétben A volt egyszer a Gyerekkönyvhét című tematikus összeállítás részeként. Az interjút olvasva ma azt mondhatjuk, hogy „minden másképpen van”, mint ahogyan akkor összefoglalta a gyerekirodalom helyzetét Békés Pál. Tizennyolc év alatt a gyerekkönyvkiadás a könyvszakma sikerágazata lett, legjobb íróink szívesen írnak a gyerekeknek, de mai tudásunk tükrében is különlegesen érdekes olvasmány ez az interjú Békés Pállal.

Az egyszemű villanypásztor réme
Békés Pál a gyermekkönyvek ázsió vesztéséről és a magas kultúra képviselőinek farkasvakságáról
1999. december 2.

A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (International Board on Books of the Young, rövidítve: IBBY) több mint két évtizede működtet magyar szekciót, amelynek tizenhét éven keresztül Janikovszky Éva volt az elnöke. A szervezet magyarországi „tagozata” adminisztratív, anyagi okokból négy éven keresztül szüneteltette ténykedését. Azután Tótfalusi István lett a vezetője, most pedig Békés Pál ül a képzeletbeli elnöki székben.

– Hogyan fogadta, hogy hivatalban kell tevékenykednie? – kérdeztem a magyarországi IBBY-vezetőt.

– Nem hivatali, hanem társadalmi jellegű munkáról van szó, ami azt jelenti, hogy minden lehetséges fórumon felmutatjuk a gyermekkönyvek fontosságát. A magyar szekció élete a gyakorlatban abból áll, hogy évente a könyvhét környékén díjakat adunk ki különböző, például prózai, költészeti, ismeretterjesztő vagy illusztráció kategóriákban, amelyek az előző évnek a legminőségibb magyar gyermekkönyveit ismerik el. Reméljük, így fel lehet hívni a figyelmet a gyermekkönyvek fontosságára és korántsem rózsás magyarországi helyzetére.

– Ez elég? A nemzetközi szervezet is így működik?

– Pontosan, azzal az egyetlenegy kulcsfontosságú különbséggel, hogy Magyarországon kívül a gyermekkönyveknek hihetetlen respektusa van. Ha valaki kinyitja az angolszász világ könyvrecenziókkal foglalkozó folyóiratát, amely Amerikában a New York Times Rewiew vagyis a világhetilap könyves melléklete, vagy ennek londoni társlapját, akkor azt tapasztalja, hogy minden egyes szám tíz–tizenöt százaléka gyermekkönyveket recenzál. Itt, Magyarországon, semmi ehhez fogható sincsen, hanem az úgymond fölnőtt, úgymond komoly irodalom képviselői legfeljebb kötelező penzumként ejtenek szót a gyermekeknek szóló irodalomról, többnyire a decemberi gyermekkönyvhét tájékán, amely az átkos szocialista múltból fennmaradt tradíció. Éppen ezért évekig nem tartották meg, de most valakinek eszébe jutott, hogy pusztán azért, mert az elmúlt negyven évben született ez a gondolat, nem feltétlenül azt jelenti, hogy romboló hatású. Ha igazságos akarok lenni, meg kell említenem, hogy a Népszabadságban, éppen egy korábbi hirdetésem nyomán, felismerték az ügy fontosságát és gyermekkönyv-kritikai rovatot indítanak.

– Lehet, hogy nem írnak róla eleget, de azért a magyar gyermekirodalom kimagasló teljesítményekkel büszkélkedhet.

– Ennek története megint csak a különben joggal ostorozott ötvenes évekbe nyúlik vissza, amikor is élvonalbeli, nagy kaliberű írókat politikai okokból a perifériára szorítottak. Csak huszadrangú, lekezelt, nem létező, nem fontos területeken mozoghattak, vagyis a műfordításban és a gyerekirodalomban. Ettől ez a két terület kiemelkedő színvonalú lett. Amikor ez a szorítás elmúlt, akkor az oldalra szorított alkotók magától értetődően visszaléptek a felnőttirodalomba. Ezzel az az aranykor meg is szűnt. De az iskolában manapság is Weöres Sándort tanítanak, aki csak ekkor írt gyermekverseket, sem előtte, sem utána, olvashatnak a gyerekek Mészöly Miklós-meséket, Zelk Zoltán-műveket, ugyancsak kizárólag a háttérbe szorítottság éveinek termését. Az, hogy ilyen magas szintre fölemelkedett e kényszer által a gyermekeknek szóló irodalom, olyan hatással volt a

Az 1999. december 2-i szám címlapja

következő generációra, amelyre ez a szorítás talán így már nem volt érvényes, hogy önmagától, öntörvényűen, pusztán azért, mert gyerekeknek írni fontos és jó, jobbnál jobb műveket alkottak. Ezt a korszakot Csukás István, Lázár Ervin, Janikovszky Éva neve fémjelzi. Velük bizonyos értelemben az aranykor véget is ért, mert belefutott a rendszerváltásba.

– Miért hatott kedvezőtlenül a rendszerváltás a gyerekirodalomra?

– A korábban központilag támogatott ifjúsági és gyermekirodalom állami támogatása megszűnt, az évtizedeken keresztül fantasztikus munkát végző Móra Könyvkiadó összeomlott, a könyvkiadás kavalkádjában rádöbbentek a kalózkiadók, az újfajta, könyvkiadással is foglalkozó cégek, hogy ez a leggyorsabban, legkönnyebb nyereséget hozó terep. Hihetetlenül minőség alatti, félanalfabétáknak szóló és félanalfabétizmust generáló, a helyesírási hibáktól hemzsegő, gusztustalan illusztrációféleségekkel, krikszkrakszokkal teli leporellók és könyvecskék halmaza áll rendelkezésre. A kiadványok számát tekintve hatalmas föllendülés következett be, de akár alacsony minőségi mércével tekintve is katasztrofális a zuhanás. Van persze minőségi gyermekkönyvkiadás is, de képviselői elmondják, hogy ha a boltban kitesznek ötöt az újabb köteteikből és abból egy hét alatt csak egy fogy el, máris visszaküldik, hogy nincs iránta kereslet. A szemétből bármennyit tesznek ki, az garantáltan elmegy.

– Nem tudná a nemzetközi szervezet magyar szekciója erőteljesebben formálni az ízlést?

– Az IBBY sehogyan sem tud ízlést formálni, megpróbálja Magyarországra behozni a külföldi minőségi könyveket, kiállítások organizálásában vesz részt. A legfontosabb feladat a kultúrával és a betűvel foglalkozó kortársakat várja, gondolom, immáron korántsem IBBY-elnökként, hanem emberként. Föl kell fogniuk valamit. Nem mondom, hogy azok, akik a magas kultúra köreiben mozognak, ostobák volnának, de mégis valami farkasvakság lett rajtuk úrrá. Nem veszik észre, hogy a mi nemzedékünk egy kultúra vége felé jár, az írott kultúra vége felé, valami más jön a helyébe. Fizikai értelemben fogy azok száma, akik elolvassák a műveket. Az utolsó emberfajta, aki olvas, az a gyerek, ő is csökkenő számban persze, hiszen a tévé elé ültetik. Úgy hívják, hogy az egyszemű villanypásztor. Míg „ő” őrzi, nem rosszalkodik, viszont mire felnőtt, komoly irodalmat olvashatna, leszokik a könyvforgatásról. Maguk alatt vágják a fát, akik továbbra is egyszerűen lepöccintik, mint morzsát a gallérról a gyermekirodalmat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a gyermekirodalom ázsiója ezen elit közegekben is magasabbra emelkedjék.

– Miért kezdett el ön gyermekirodalmat írni? Átlátta mindezeket?

– Nem, szó sincs róla. Vonzalomból, érdeklődésből. Kosztolányi Dezsőnek volt egy olyan mondata, miszerint gyermekeknek pontosan úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit nehezebb. Arra kell törekedni, hogy kétfedelű történetet írjunk, egyaránt meglegyen benne a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló szint. Ugyanabból a mondatból az életkori felfogóképességeknek megfelelően ki ezt, ki amazt emelhesse ki. Én sohasem haladtam szélirányba, ha belegondolok, az életem semmilyen területén sem a hivatalosan kijelölt úton jártam, így nem az irodalmi közmegegyezés által elfogadott művet hoztam létre. A gyermekeknek szóló irodalmat fontosnak tartom, s amennyire erőmből telik, megpróbálok erre másokat is ráébreszteni.

Mátraházi Zsuzsa

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2017/3. számamókus könyvek reklámfüzethosszú hajúmacskarácsonyszülinapirosszcsontCsibi állatorvos leszA hanta banda
Belépés