Mindegyikük a maga módján magányos

A japán Kavakami Mieko költőként kezdte pályafutását, de 2007-től már prózai műveket is publikált. Itthon Az ​éj szerelmesei című lírai hangvételű regénnyel debütált tavaly ősszel.

Általában véve érdemes időről-időre kitekinteni az irodalmi komfortzónánkból. Már az is érdekes élmény, ha elkalandozunk az angolszász és a magyar szerzőktől (ki mit forgat sokat) és kézbe vesszük különféle európai írók könyveit. Máshogy gördül egy spanyol, egy cseh és egy finn regény. Szoktunk persze ennél is messzebbre menni, Dél-Amerika egyes részei, a mágikus realizmus igen kedveltek, de be kell vallanom kelet felé ritkábban nyitok, pedig számos új világ vár ott is felfedezésre.

Kavakami Mieko regényében a harmincas éveinek közepén járó Fujukót követhetjük nyomon. A nő szabadúszó lektorként dolgozik és munkáján kívül mintha semmi sem lenne az életében. Hobbiknak, barátoknak, szerelmeknek nyoma sincs körülötte. „Azon tűnődtem, hogy én valószínűleg észre sem venném, ha egy az egyben felcserélődne az elmúlt fél év és az ezután következő.” Egyetlen emberi kapcsolatát a kissé harsány és rámenős Hidzsirivel folytatott barátsága jelenti, amíg egy napon meg nem ismerkedik egy Micucuka nevű fizikatanárral. Bátran kijelenthetem, hogy az ő botladozó, távolságtartó, sokszor néma és epizodikus kapcsolatuk volt a legkülönösebb, amit 2024-ben olvastam, és az az érzésem, hogy 2025 sem fog náluk meglepőbbet és idegenebbet hozni.

A botladozás, távolságtartás és némaság egy az egyben érvényesíthető Fujuko karakterére is, akiben összesűrűsödik a mi nyugati világunk és a kelet közötti távolság. Szótlan, megfoghatatlan, bocsánatkérő jelensége messze áll a mi individualista törekvéseinktől. Munkája erős allegóriája annak, ahogy a nő egész életét éli: szerkesztőként úgy olvassa naphosszat könyvek szövegeit, hogy egy pillanatra sem kapcsolódik a kötetek cselekményéhez, tartalmához. Olvasás közben végig a szöveg felszínén marad, hibákat javít, pontatlanságokat korrigál, de nem vonódik bele a könyvekbe. Kívülálló marad, és mintha az életében is kívülálló lenne. „Előfordult velem valaha is, hogy én választottam? Kérdőn néztem a két kezem közt gubbasztó mobiltelefonomra, és próbáltam rájönni. Hogy ez a munkám most, hogy itt lakom, hogy egyes-egyedül vagyok, hogy nincs senki, akivel beszélhetnék – ez mind valamiféle döntésem eredménye volna? (…) Annyira féltem a kudarctól, annyira féltem a sebektől, hogy nem választottam és nem is csináltam soha, de soha semmit.” Nem hoz döntéseket, nem kapcsolódik emberekhez, nincsenek tevékenységek, amelyek lelkesedéssel töltenék el, nincsenek se céljai se vágyai. Fujuko nem tudja megnevezni az érzéseit, sőt még azt sem tudja, hogy vannak-e neki egyáltalán.

Persze mondhatjuk, hogy Fujuko karaktere kicsit felnagyított és sarkított semmilyenségében, de az biztos, hogy jelenléte, vagy inkább jelen nem léte, nem hatástalan: elképesztően nehéz befogadni azt az ürességet, azt a szorongást, mondjuk ki, azt a semmit, ami kívül-belül körülveszi. Kijelölte az empátiám határát, felkiáltójelekkel rajzolta ki, hogy mi az, amivel már nem tudok együtt érezni. Pedig Az éj szerelmesei minden egyes karaktere kérhetné az együttérzésünket, mert mindegyikük a maga módján magányos és vágyik az igazi, feltöltő, bensőséges kapcsolódásokra.

Kavakami Mieko légies stílusban megírt regényében tulajdonképpen nem történik semmi különös. Két ember néha találkozik egy kávézóban, és a csillagászatról beszélget. Mégis rengeteg traumatikus esemény, dráma van a könyvben (többek között alkoholizmus és nemi erőszak), csak úgy mellékesen megemlítve, komolyabb magyarázat, feloldás vagy konklúzió nélkül, amitől a mű az esetlegesség érzetét kelti. És ugyan azt nem mondhatjuk, hogy Fujuko napjainak követése nem okoz újra meg újra bosszúságot, az bizonyos, hogy rákényszerít minket arra, hogy ránézzünk az életünkre és feltegyük a kérdést: és én mit választottam?

Vincze Dóra

Kavakami Mieko: Az éj szerelmesei
Fordította: Mayer Ingrid
Park Könyvkiadó, 252 oldal, 4499 Ft