Ahonnan nem látni az eget

Tóth Krisztina legújabb kötete az elmúlt öt év, a 2017 és 2023 közötti időszak novella és tárcatermését gyűjti össze. Huszonöt rövid írás a mindennapokból, és a mindennapokról.

„Túl korán érkeztem a reptérre.” – ezzel az egyszerű mondattal indul a kötet, amit különösen magaménak érzek, ahogy a viszonylag gyakran utazók rutinjával ücsörgök az A32-es kapunál, várva, hogy lemenjen az izgatott nyaralókból álló sor, és utolsóként felszállhassak a repülőre. Tökéletes olvasmány utazáshoz a kötet, mert a novellák rövidsége megengedi az elmerülést és felbukkanást, a szövegre és a környezetre való figyelem váltakoztatását. Lehet olvasni, majd feljönni a felszín fölé, lélegzetet venni, és a felhőket figyelni. A repülőről tényleg látni az eget, ami azonban Tóth Krisztina szövegeinek szereplői elől, a boldog jövő reményével egyetemben, sokszor rejtve marad.

A kötet recepciójában sokan kiemelik, hogy üdítő újdonság Tóth Krisztina életművében, hogy a fajsúlyos témákat, a szorító szövegek sorát meg-megtörik könnyedebb hangvételű írások, akár hangosan nevetni is lehet egy-egy szövegen. Ezzel ellenétben, én listát vezettem a novellákban feltűnő drámai szituációkról, amelyek igazán szorongató voltát az adta, hogy szinte minden írás egy többé-kevésbé hétköznapi élethelyzetből indul ki. Velük megtörtént. Velem is megtörténhet. Demencia, beteg kislány, a magány elől menekülve felépített látszatélet, tönkrement házasság, gyász, rákban elhunyt anyuka, aki még csak negyven. És a sort lehetne folytatni, de sajnos az utazás hevében a lista elveszett. Ott maradt egy éjjeliszekrényen, becsúszott a bérelt autó ülései közé, a kávéscsésze alatt felejtődött egy bisztróban. Valószínűleg erről is beleférne egy novella a kötetbe.

Tóth Krisztina novellái az átlagember nyelvén szólalnak meg, de ettől nem hatnak egyszerűnek, csak természetesnek. Letisztult, sallangmentes szövegekkel nézünk szembe. Nem is annyira cselekménye van ezeknek a novelláknak, hanem bepillantást nyerünk általuk egy-egy ember adott élethelyzetébe. Pillanatfelvételek, amelyeken érezhető a már megtett mozgás, és felsejlik a továbbhaladás iránya, de maga a kép nem mozdul. Csak a fejünkben tudunk előre és hátra tekintgetni. Erre a szerkesztési elvre még rá is kontrázik Tóth Krisztina az Erkélynovella című írásban, ahol egy írónő életébe nézhetünk bele, amint befejez egy novellát. „Hajnali fél négyre sikerül befejeznem a novellát. Nem tudom, valóban kész van-e, most mindenesetre úgy érzem, hogy sikerült valahová eljutnom. Talán nem a befejezéshez, talán csak egy halkuló mondatig, a történetnek egy olyan pontjára, ahol meg lehet állni, levinni a hangot, és elengedni az olvasó kezét, hogy onnan már egyedül menjen tovább.” Pont ilyenek a kötet novellái is, a nyugvópontok nem igazi végek, csak helyek, ahol Tóth Krisztina elengedi a kezünket, és mi szabadon engedhetjük tovább a fejünkben a cselekményt, haladjon, amerre a gravitációja húzza.

A kötet bemutatóján Tóth Krisztina a novellásköteteket egy kiállításhoz hasonlította, ahol rögtön belépéskor megragadja egy kép a figyelmünket, ezzel megadva az alaphangulatot. A kötetindító novella, Légörvényben, egyszerre két sorsot is elénk tár: a külföldön szerencsét próbáló fiatal, és a beteg kigyermeket kezelésre vivő család élete találkozik a repülőn. Utak pillanatnyi találkozása, garantált gyomorszorítás, azonban kicsit modoros és hatásvadász indítás. De nemcsak az első, hanem az utolsó kép is fontos, a kilépés meghatározója, az íz, ami utoljára marad a szánkban. Ez az íz pedig keserű; a kötet címét adó novella a mindennapok kegyetlen robotjáról mesél, amely bedarálja az egyént. A mókuskerékről, amely elszívja az erőnket, fásulttá tesz még a kilépéshez is. Itt már nyomokban sem találjuk a hatásvadász tragédiahajhászást, valóságos és hétköznapi voltától lesz szorongató a szöveg. Mert innen már tényleg nem látni az eget.

Vincze Dóra

Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget
Magvető Kiadó, 160 oldal, 3999 Ft