[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulójára készülve közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

Juhász Ferenc (1928-2015) nem szorul itt bemutatásra, a Könyvhét olvasói több alkalommal olvashattak vele készült beszélgetést az eltelt évek során. Az itt olvasható talán az első interjú, amelyet a Könyvhétnek adott, Nádor Tamás Ember és gondolat című rovatában. Az interjút olvasva újra felfedezhetjük a nagy költőt a sorok között.

Ember és gondolat. Juhász Ferenccel beszélget Nádor Tamás
2000. április 20.

Világegyetem-gömbpusztaság, gyökérgubanc-korona, ágaskodva fölröhögő ló, láng-kaktusz, gyönyörű kőszivacs testi fájdalom, ezüstszál-hegedűfelhő – képtelen, mégis tévedhetetlenül pontos képek, szóláncolatok, metaforák egy költő elképesztően mélybe-magasba látó, tapogató, gyűrűző, töprengő kozmoszából. A mindenség bevételének ősemberi és szinte már történelmen túli vágya époszrengetegben vagy épp szonettsokaságban. Oly kivételes létben és teremtésben, melyhez veleérzőnek- értőnek is föl kell ágaskodnia, amely előtt ellene perlőnek is meg kell hajolnia. Ha most némelyek sötétbe, csöndbe próbálják dermeszteni, az csupán a pillanat farkasvaksága, süketnémasága. Akárcsak néki Ady Endre utolsó fényképe, ő is világít majd, hogy látva lássák.

– Volt idő, amikor szinte minden új költő Juhász Ferenc szerkesztőségi-kiadói trónusához járult, s ha érdemesült rá, képrendszerébe léphetett, magára ölthette stílusát, s aztán mehetett önállóan is. Ám most nagy a csönd e költészet körül. Mi történt? De így is kérdezhetem: hogy érzi magát?

– Rosszul. Élek egy világban, amely nem nekem való. Amely alig viselhető súlyokat rak a közérzetemre. Ha nem volna családom, tűrhetetlen lenne számomra ez az állapot. Hozzá kell tennem: már a változások előtt éreztem ezt a gyűrűs körémépülést. Elhallgatásból és elhallgattatásból. És azóta – bár több kötetem (A Föld alatti liliom, Krisztus levétele a keresztről, Világtűz, Pupillák, Pipacsok a pokol fölött, A szenvedések Édene, Isten elégetett tükre) is megjelent, talán még erősebb ez a szorítás.

– Mivel magyarázza ezt? Talán azzal, hogy – noha sötét színekkel az elsők közt írt ama korszakról – némelyek az elsüllyedt rendszer kegyeltjének vélik? Vagy költészetét gondolják ma már parttalannak, túlméretezettnek?

A 2000. április 20-i szám címlapja

– Bizonyára vannak, akik indulatok léhaságával kezelik működésemet, személyemet. Úgy, mintha én csináltam volna sok mindent, amihez közöm soha nem volt. Vagy mert – noha egy kis faluból indultam, szegényen – a sorsom úgy alakult, hogy az egyeseket ingerelt. Kiadói szerkesztő voltam, az Új Írás főszerkesztője, könyveim jelentek meg – ez talán irigységet válthatott ki. Meglehet, azt hitték: véleményemet nem hagyja egészen figyelmen kívül a kulturális hatalom. De bárhogy volt is, bennem a dolgok egészen másképp történtek meg. Úgy gondolom, sem szerkesztőként, sem a lírában nem cselekedtem rosszul, s akként éltem, hogy azt sem kell szégyenlenem. Írtam, amit írtam, s kötelességemnek éreztem, hogy azok útját egyengessem, akikben tehetséget véltem felcsillanni. De tudom azt is, amit a bőrömön tapasztalok, személy szerint nem ellenem irányul. És a gyökerek mélyre nyúlnak: már a hatvanas években megkezdődött a pártoskodás. Akkor épp népi-urbánus vitának hívták. Megvallom: máig sem tudom, hogy ez valójában mit jelent. Mert számomra például Vas István népi író a maga nemében. És Tamási Áron ilyen értelemben urbánusnak tekinthető. Az efféle polarizáció, elkülönítés számomra olyan, mint mikor temetőben kis ládikákba osztják az exhumált csontokat. Az ilyesminek – meg a többi azóta dívó rubrikázásnak, zsákokba gyömöszölésnek – az égvilágon semmi alapja, értelme nincsen. S a mai politikát is úgy átjárja, áterezi a gyűlölet, hogy bizonyára fintorgást vált ki, mi több: felkorbácsolja az irántam való ellenszenvet, ha azt mondom – amit sosem tagadtam –: baloldali voltam, ma is az vagyok.

– A szorításban, elhallgatásban, idegenkedésben sem hallgat tehát. Pedig sokan azt mondják: manapság már nincs szükség, de lehetőség sincsen a nagy összefoglalásra. Ön azonban mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy egyetemes összefüggésrendbe építse költői katedrálisát.

– Nem hagytam fel az írással, sőt mindmáig, mint korábban, mindennap reggeltől délutánig íróasztalomhoz ülök, és írok. Nem hiszem, hogy vétkeznék, mert hiszek a művészi teremtés erejében, mert nem akarom föladni azon teremtő elveket, amelyek révén vers képződik. És, akár a régi mesterek, összefoglalni, rendszerbe helyezni remélem mindazt, amit a világról tudni vélek. Más kérdés, hogy e szándék sikerrel jár-e. És egészen más lapra tartozik, hogy fölismeréseit, mondandóját, alkotásait röviden, vagy hosszan írja-e meg az ember. A lényeg: ami szét lett szedve, össze kell rakni. Kell lennie a szívben és az agyban olyan ihletteremtő értelemnek-érzelemnek, amely a költőt arra készteti, hogy e szilánkjaira hullott világ egyesítésében segédkezzék, hogy összhangzattanát újra meghallja s a maga módján rögzítse, hangszerelje. Mindezt én – technikai értelemben – ugyanúgy teszem, mint egykoron. Dolgozom, hiszen voltaképp nem is maradt egyebem, mint az íróasztal, a papíros. Bár annyi történt, hogy immár nem Parker tollal írok. Mert a régiek elkoptak, újak vásárlására pedig már nem futja. Ceruzával rovom tehát a sorokat, mindaddig, amíg nem lesz verejtékes az ingem – ami tévedhetetlenül jelzi, hogy aznapra elég abba kell hagynom. A ceruzaírásnak előnye, hogy bármikor radírozhatok. Hátránya, hogy az úgynevezett utókor – ha lesz ilyen, s még kíváncsi rá – nem ismerheti meg a javításokat, a változatokat. Mert köztudomású: a variánsok sok mindent elmondhatnak az alkotóról és az alkotás természetéről.

– Utalt arra – gondolom, bosszankodva és némi fájdalommal, mert ezt kimondva-kimondatlanul folyton a szemére vetik –: nem tartja költészet elleni bűnnek, hogy ön történetesen gyakran hosszú verseket ír...

– Pontos a fogalmazás, mert persze írtam rövideket is, bár a költészet értéke aligha múlik mértékegységeken. Ez ügyben egész életemet végigkíséri az értetlenség. Kezdve azzal, hogy a látomást, amely hosszú verseimet előhívja, egészen másképp értelmezik, mint én. A Gyermekdalok huszonötezer sorában például az elmúlt, elpusztított szépség, tisztaság hívására csoszog elő a szörny. Mert a létező emberiség összes gyötrelmével, bűnével, kevés örömével szembenézve is keresem az értelem voltját, a lehetőség reményét. És ezt itt hosszú versben írta meg, ahogy mondjuk, az Isten elégetett tükre is hosszú. De akik rám fogták, hogy nem tudok rövid verset írni, azok figyelmét elkerülte az a majd' kétszáz szonett, amelyet a közelmúltban Radnóti Miklós emlékezetére, és persze a holocaust gyalázatos, szégyenletes, szörnyűséges voltjára visszaborzadva írtam, s közzétettem a Pupillák kötetben meg másutt. Erről sehol, egyetlen szót sem ejtettek. Csupán Radnóti Miklós özvegye, Fanni küldött megrendítő levelet. Õ még figyel és nem felejtett el emlékezni.

– Lehet, hogy haszonelvű világunk a lomtalanítandó kacatok közé dobta a költészetet, és korunk emberének már nem kell a vers?

– Mindig kellett, ma is kell a vers. Falumban alig néhány ember tudta, hogy volt valaha Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kassák, József Attila, Illyés, és így tovább. Bennem mégis, ki tudja honnan és miért, megébredtek, kisarjadtak a versek. Mert ahogyan az anyagi világ megteremtődött, a szellemi kultúra is létrejön, szinte függetlenül attól, hogy annak virágait miként észlelik, mennyien gyönyörködnek benne, hányan élvezik illatát. A vers terem, és mindig születnek emberek, akik boldogan járnak a költészet kertjében, kozmoszában.

Juhász Ferenc: Isten elégetett tükre, Littera Nova, 1999., 163 oldal, ára: 990 Ft